Az erdő mélyén csend ült. A hűvös őszi napon a faleveleket szél sodorta. Az út keleti irányából, Jangan felől paták dübörgése zavarta meg a nyugalmat.
A két tevén ülő kereskedő az út szélén haladt. Rakományuk csupán néhány darab nyereg volt, bár a hiányuk miatt Downhangben értékesnek számítottak. Félénken mozogtak, tapasztalatlanságuk miatt nem voltak biztosak útjukban, még sosem jártak a Hohyeosl hegyvidék környékén. Útjukat csupán egy idegen embertől, a városban vásárolt bizonytalan térkép mutatta.
Érezték, hogy veszély leselkedik rájuk, hiszen az úttól távol, alsóbbrendű banditák tűntek fel.
Ocsmány teremtmények, bár gyengék. Hogy erősnek tűnjenek, erősebb társaik által levadászott tigrisek bőrét viselték.
- Attól félek, ha erre megyünk tovább, elérjük a bandita erődöt. – mondta a magas, ősz hajú, bár fiatal Elassar. – Forduljunk vissza barátom, én mondom!
- De hiszen tudod jól, hogy nem lehet. Ha ezt nem szállítjuk el, akkor megölnek bennünket. – mondta Sheilla. – Nem akarok az első utamon rossz hírnévre szert tenni.

- Mit számít a hírnév, ha meghalunk? – válaszolta Elassar és folytatták útjukat.
Egyre többen közeledtek feléjük, majd az egyik fa mögül kilépett egy óriási bandita, egy különleges, tökéletesen ráillő hatalmas, fehértigris-bőr ruhában. Magassága fele akkora volt, mint amelyik fa mögül kilépett. A fáról és őróla is látszott, hogy már több ezer évet átéltek.

- Álljatok meg és adjátok át a rakományotokat! Akkor szabadon távozhattok!