A sivatag mélyén a szárazság elviselhetetlen. Az élelem érték.
A két vadász fáradtan gyalogolt, reménytelenül nézve az üres távolba. Torkuk porzott, a gyomruk korgott. Csak a küldetésük számított, amit ők is tudtak, hogy nem a közeljövőben fognak teljesíteni, hiszen céljuktól még oly távol jártak.
Ahogy haladtak a szárazság birodalmában, az egyik dűne mellett egy oázist pillantottak meg. Erejük fogytában elindultak felé, de közelebb érve látták, hogy csak délibáb volt.

Éhségük kezdett elviselhetetlenné válni. Enniük kellett.

Downhang városától még messze jártak. Két ló vágtatott feléjük, majd megálltak előttük.
Testük nagy részét már nem fedte bőr, csak hús és vér. NightHunter felemelte a kezét, majd óvatosan megsimogatta az egyiket. Látszott rajta, hogy félt, és a halálán van. Foltokban hiányzó húsa undorító látvány volt.
Egy tucat ember futott feléjük, lándzsákkal és tőrökkel a kezükben. Úgy tűnt, a lovakra támadtak volna, de amint meglátták a vadászokat, lehajtották fegyvereiket.
- Miért bántanátok eme szelíd lényeket? – kérdezte Leon.

- Le kell vadásznunk őket, különben szomjan- és éhenhalunk.

- De ugyan miért? – bizalmatlankodott NightHunter

- A sivatag zord, és kevés az élelem, folyadék. A városi készleteink kifogytak, ételt kell hazavinnünk a családjainknak. Nincsen más választásunk.

NightHunter helyeslően előkapta kardját, majd egy csapásra levágta a mögötte álló, magukat ott biztonságban érző két lovat. – Inkább ők, mint mi. – jegyezte meg bölcsen és sajnálkozva.

Az emberekkel együtt feldarabolták a prédákat, vérük egy részét megitták, húsukból néhány cafatot megettek. A maradékot zsákokba dobták.

- Ez elegendő lesz pár napig, köszönjük, bölcs vadász. – állt ki a sorból és köszönte meg az egyik városi. – Downhang felé tartunk, elkísértek?

- Igen. – bólogatott Leon. – Küldetésünk minket is arra vezérel.

Vállukra vették a zsákot, majd a csapattal együtt nyugatnak indultak.
Könyörtelen a sors, és kiszámíthatatlan…