A folyó túloldalára érve a két kereskedő megpihenhetett, hiszen egy hatalmas tigris átüldözte őket. Feltöltötték kulacsaikat, majd továbbindultak a sivatagi homokviharban. Tudták, ha nem bírnák a sok lenyelt port, még nincs messze a folyó, újra biztonságba menekülhetnek.

Semmi gondjuk nem adódott már út közben, furcsállották is, hogy Downhang keleti része ilyen békés, rátértek a legveszélyesebb főútra, de az idő teltével még mindig túl csendes volt. Csak a homokfúvások hangját lehetett hallani.

Már közel voltak céljukhoz.

A homokvihar elcsendesedett, hirtelen a két ifjú kereskedő szeme elé tárult a romos Downhang. Hanyatt-homlok kezdtek visszafutni a kikötő irányába, mivel feléjük tartott néhány földszellem, apró kis késekkel a kezükben.

Valentine, a fiatalabbik kereskedő megállt, majd arrébb szaladt a tevéjétől, és társát is maga után hívta.

- Maradjunk csendben! – suttogta társának Valentine.

Az öt földszellem már majdnem odaért hozzájuk, de a két kereskedő csendben, mozdulatlanul várt. A földszellemek csak szimatoltak, és forgatták a fejüket, hiszen nemrég még hallották az embereket. A kereskedők egyik tevéje megriadva erősen a homokba taposott, majd a földszellemek ráugrottak, és apró kis darabokra vágták

A két kereskedő riadtan állt egy helyben, csak a szívük dobogott, erősebben, mint kellene.

A földszellemek csak hallgatóztak tovább, de néhány percnyi csend után továbbszaladtak a kikötő irányába.

Valentine magabiztosan, nevetve mondta a társának:

- Ezeknek nincs szemük!

Majd indult a saját tevéjéhez és újra Downhang felé vették az irányt, kissé megfogyott rakománnyal.